„Aki nem vállalja belül a nehézséget, arra kívülről rászakad”

Néztem egy podcastbeszélgetést Müller Péterrel. Szeretem őt hallgatni, és most sem csalódtam. Végig lekötötte a figyelmemet: nem volt benne semmi erőlködés, semmi hatásvadászat. Csak figyelem, lassúság, és az a ritka bátorság, amikor valaki ki meri mondani az egyszerű igazságokat.

Ennél a mondatnál megálltak, időt adtak neki, beszéltek róla, forgatták, ízlelgették.

Ez a mondat azért üt nagyot, mert nem magyaráz, hanem szembesít. Nem kérdez, nem simogat, csak odateszi elénk az élet egyik alaptörvényét. És amikor ezt Müller Péter kimondja, nem bölcselkedik, hanem tapasztalatból beszél. Ez olyasmi, amit az ember nem könyvből tanul meg, hanem az élet (és a Szaturnusz) lassan megtanítja neki.

Mert van az a pont, amikor az ember érzi, hogy valami feszíti belül.

Egy kimondatlan mondat, egy elodázott döntés, egy meg nem gyászolt veszteség.
Nem nagy drámák ezek, inkább apró, szúrós kavicsok a cipőben.

És mi legtöbbször mit csinálunk? Megpróbáljuk nem észrevenni, elhessegetni, megszépíteni, elkendőzni. Sokszor elég lenne annyi, hogy nem fordítjuk el a fejünket. Hogy nem teszünk úgy, mintha nem lenne ott.

Felgyorsítjuk a lépteinket, felhangosítjuk a zenét, elfoglaljuk magunkat, megszépítjük a helyzetet, kiszínezzük – magyarul elkábítjuk magunkat.

Pedig a belső nehézség nem ellenség. Nem azért jön, hogy tönkretegyen, hanem hogy jelezzen. Azt mondja: ezzel dolgod van. Itt meg kellene állnod egy pillanatra, mert itt az ideje annak, hogy őszinte legyél magaddal. Sokan nem azért kerülik a szembenézést, mert gyengék, hanem azért, mert elfáradtak. Mert egész életükben erősnek mutatták magukat. És egyszer csak elfogyott az a belső tér, ahova egy újabb nehézséget le lehetne pakolni. Ilyenkor jön a halogatás. A racionalizálás. A "nem olyan nagy ügy".

Csakhogy az őszinteség kényelmetlen, mert sokszor magányos munka, csendes belső beszélgetés. És épp ezért könnyű halogatni.
Majd később.
Majd ha nyugodtabb lesz a helyzet.
Majd ha lelkileg erősebb leszek.

Csakhogy az élet nem áll meg, nem vár. Amit belül nem vállalunk fel, az nem tűnik el, csak előbb-utóbb olyan helyzetek formájában jelenik meg az életünkben, amelyek mellett már nem tudunk szótlanul elmenni. Ha az ember nem hajlandó időt szánni arra, ami számára megoldandó nehézség vagy lelki teher, akkor az élet -vagy nevezzük Sorsnak- előbb-utóbb megállítja. Nem büntetésből, nem rosszindulatból, hanem azért, mert nem maradt más eszköze.

Megjelenik konfliktusként, betegségként, ismétlődő helyzetként.

Ugyanaz a történet, csak más szereplőkkel.

Ilyenkor szoktuk azt kérdezni: "miért történik ez velem?"

Pedig sokszor nem az a kérdés, miért történt, hanem hogy volt-e valami, amire korábban nem figyeltünk. Mert a külső nehézség sokszor csak hangosabb változata annak, amit belül már régóta tudtunk, csak nem akartuk kimondani.

Amikor viszont valaki belül fel meri vállalni a nehézséget, odaül mellé, ránéz, nevén nevezi, akkor lassan helyre billen valami: nem könnyebbül meg azonnal, de ahogy a titok kimondhatóvá válik, már közelebb kerül a megoldáshoz.

A belső vállalás nem hőstett. Sokszor egészen csendes. Egy őszinte mondat magunknak. Egy kimondott érzés. Egy döntés, amit már nem halogatunk tovább. Egy veszteség, amit végre elgyászolunk. Egy határ, amit végre meghúzunk.

A belső változásnak az életben is nyoma lesz: a Sors már nem szorít úgy, mint korábban. Nem szűnik meg minden akadály, de már nem nehezedik ránk ugyanazzal a súllyal.

Ez a mondat végső soron nem fenyegetés.
Hanem figyelmeztetés – és lehetőség.
Azt mondja: van választásod.
Nem abban, hogy lesz-e nehézség, hanem abban, hol és hogyan találkozol vele.
Bent, csendben, időben – vagy kint, zajosan, későn.

Aki nem hiszi, járjon utána...

Barkóczi Mária

kínai asztrológus-feng shui tanácsadó - tarot kártyavető