A helyes erőfeszítés

Van a buddhista terminológiában egy olyan kifejezés, hogy "a helyes erőfeszítés". Ez alapvetően a szellemi gyakorlásra vonatkozik, és nagyjából arról szól, hogy érdemes az életünket felmérni, a minőségét, a benne elfoglalt pozíciónkat, és amikor ezt megtettük, melynek során, ha őszinték vagyunk, valószínűleg elborzadunk, elkezdeni a megfelelő erőfeszítéseket megtenni annak, és a belső világunk rendezésére. A lényegesnek hangsúlyt adni, a lényegtelent elengedni. Gazdaságosan, szorgalmasan, türelemmel és kitartással. A Buddha azt mondta erre, hogy "a gyakorlásod legyen olyan, mint az íj idege, nem túl feszes, nem túl laza".

Az életben lévő helyes erőfeszítés arról szól, hogy feltérképezzük az életünk fő területeit, külön kezelve őket, megnézzük, hogyan működnek, megnézzük, milyen erőforrásaink vannak. Ha nem működik valami, akkor azt fogjuk találni, hogy nem megfelelően gazdálkodunk az erőforrásainkkal. Mindenki, igen, mindenki ugyanolyan eséllyel indul az életnek, az olyan terápiás nyekegések, hogy "bezzeg ő ilyen-olyan családba született, bezzeg nekem ilyenek-olyanok voltak a szüleim", egyik részről senkit nem érdekel, legfőképpen az Életet nem, másik részről nem is igaz, mert karmával érkezünk, már eleve olyan családba, és a nehezebb kezdet mindig megedzi az embert.

Felnőtt emberként egyetlen ember felelős az életünkért: saját magunk. Szerintem katasztrófák ezek a motivációs tréningek, ahol bestuffolnak ilyen mondatokkal, és a tréner azért sikeres, mert te elmész ilyen helyekre, és meghallgatod, hogy ő milyen sikeres, mert elmentél ilyen helyekre, mert…Stb. Attól hogy ilyeneket szajkózunk, még nem leszünk sikeresek és boldogok; attól leszünk, hogy felmérjük a pozíciónkat, lehetőségünket, és elkezdünk cselekedni, kitartóan.

Az élet nem laboratóriumi körülményekből áll, és alaptermészete a hullámzás. Minden alapstruktúrája a hármasság, és minden mozgás, folyamat alaptermészete a szinuszhullám. Egy sikeres ember meglovagolja ezeket a hullámokat. Ha lent van, felfelé néz, ha fent van, lefelé néz. Eggyel előre. Nem túl messzire, nem túl hátra: oda, ahol van, és eggyel előre. Közben fél szemmel nézhetjük a teljesebb képet, de azt csak a miheztartás végett.

És a legtöbb ember vagy az eonokkal ezelőtti múltba néz, vagy az eonokkal későbbi jövőbe, vagy másik emberek életére; ami kívülről mindig szebb, jobb és teljesebb. Ebből kialakul a neurózis. Merthogy mondhatnánk őszintén: "Ki nem sz*rja le, mi van a másikkal? A másik életével?". És ez nem az empátia hiánya, hanem a praktikum, a tény, hogy mi működik. És a probléma a méricskéléssel, hogy nem látsz bele mások életébe. Nem látod, ha egy embernek éppen kivették az epéjét, petefészkét, mert vigyorogva fog üldögélni melletted, mert ezt tanulta. Nem látod, ha az 'álompár' már nem feküdt le egymással egy éve, mert vigyorogva a maszkjukat látod. Ezt tanultuk, képmutatunk. "Minden rendben!".

És egy őszinte pillanatban összeomlunk. Nem tudjuk tartani a kamut, a hazugságot. Ebben az óriási amplitúdóban rengeteg energia ég el. A legfelszín vetítése, tartása, és a legmély szenvedése, neurózisa között. Ha ez ennyire gáz, miért csinálod?! Mert nem akarsz lemaradni. Azt látod, hogy más is ezt csinálja, és nem akarsz lemaradni. "Ők boldogok, és ha látják, hogy én nem vagyok, akkor kirekesztett leszek, kevesebb!" – gondolja az ego. Hát, az emberek rottyon vannak. Én mondom, a 95 százalékuk egy 3-5 éves gyermek szintjén él, és a 95 százalék 60-70 százaléka szabadon járó klinikai eset, vagy orvosilag, vagy pszichikailag. Ez van...

Aki hajlandó ezt belátni, az tudja elengedni egy időre a kontrollt, és ebből tud onnan építkezni, haladni, fejlődni, ahol van. És ez teljesen rendben van így. Ezt úgy hívom, hogy "a helyes összeomlás művészete". Ennek egyetlen akadálya van, amit szintén a buddhista hagyomány úgy hív: "a boldogsághoz való neurotikus ragaszkodás". Ahogy valami jó történik velünk, ahogy jó állapotban vagyunk, igyekszünk megragadni, nem véve figyelembe, hogy már nem a Túlvilágon, Köztes Létben vagyunk, hanem a megnyilvánult világban, ami mindig mozog, ahol szinuszhullámzás van.

Ahogy elkezdjük megragadni a jó állapotokat, "mert utána törvényszerűen rossz jön", már ott is a görcs, a feszültség, a rossz állapot. És akkor pánikolunk, hogy "ugye megmondtam!?". Persz, elb-ni nagyon könnyen lehet dolgokat, ez olyan, mintha félnék attól, hogy eltörik a karom, ráverem a vascsövet, és felmutatom, hogy "Nézd, eltört.".

Meg kellene tanulni őszintének lenni, egyénileg és kollektíven is. És az igazi problémát a hasadtság jelenti, hogy nem vagyunk jól, de azt mutatjuk, másnak mutatjuk magunkat, mert ez állandó feszültséggel jár, és elégeti az energiáinkat. Természetesen nem az a megoldás, hogy visszamegyünk a tróger részeinkhez, és körbehordozzuk, hogy vérző-váladékozó részeinket körbemutogatjuk. Azt egyénileg, privátban, intimen kellene felismerni, ránézni, és dolgozni rajta. Hogy Valóban eljussunk oda, amit mutatunk, aminek hisszük magunkat. És őszintén, ha abbahagyjuk a neurózist, akkor már szinte ott is vagyunk. Kicsit csoffadtak vagyunk, kicsit ütöttek-kopottak, de Valódiak. Erre tud felépülni az Életünk, de kitartással, türelemmel, szorgalommal.

Ha csak 'dolgozol' magadon, de nem vagy őszinte, nem a megfelelő részeken, megfelelő módokon, az nem segít. És körbemutogathatod, hogy "ÉN dolgozom magamon, mióta!". Több száz elemzésnél ültünk így, hogy elmondtam, mi van ott, és: "De hát én olyan régóta dolgozom már ezeken". Hát, ha nem változott, akkor nem jó módszerrel, nem jó területeken dolgoztál. Érdekes módon egy-egy ilyen elemzés után pár hónapon, maximum egy éven belül jön az email, hogy rendeződtek-rendeződnek a dolgok.

Ha csak 'összeomlasztod' magad, hogy "Igen, csoffadt vagyok, és?!", akkor csak bohócot csinálsz magadból, mert egyrészt igazán senkit sem érdekel, másrészt beleragadsz a hátsó ajtón keresztül egy gyerek identitásába, akit sajnálni kellene, együttérezni vele, és akár gondoskodni róla. És ha felnőttként egy Gyerek identitásában ragadtál, akkor sztori van, mert egy gyereknek minden baja van. Ha visszaemlékszel a gyerekkorodra, vagy megnézel más gyereket, gyerekét, minden baja van. Fázik, kakilnia-pisilnie kell, éhes, ha egyedül van, fél, ha mással van, egyedül akar lenni, és ki van téve a környezete kényének-kedvének, hatásainak. Azért gondolunk a gyerekkorunkra nagy nosztalgiával, mert ott még nem volt rajtunk annyi felelősség és teher, nem volt annyira kristályos és fárasztó az egonk, és ami a legfontosabb, közelebb voltunk az Odaát-hoz.

El kell kezdeni felnőni, és Tenni. Kitartóan, szorgalmasan, türelemmel. Ha valami elromlik: megszereljük. Ha működik: használjuk. Megint elromlik: megszereljük. Így működik az Élet, a szervezetünk és minden rendes dolog a világon, egyet kivéve: az emberi pszichét. Ott végletek vannak, kapkodás és szétszakadás.

Figyeljük, felügyeljük az elménket, annak hullámzását, és figyeljük, felügyeljük az életünk természetes (!) hullámzását. Itt nincsenek laboratóriumi körülmények, dolgok elromlanak, megjavulnak, bejönnek, kimennek, újak jönnek: minden változik. Ha ezt elismerjük, felismerjük, akkor életünk Felnőtt ceremóniamesterévé tudunk válni. Keressük azok társaságát, akik ebben partnerek. És igazából mindenki partner ebben. Ahogy a másik látja, hogy őszinte vagy, ő is az lesz. Van, akinek több idő kell hozzá, van, akinek kevesebb. Ha nem tűnik annak, ne pánikolj. Van, aki lassabban oldódik fel. Mindenki boldog akar lenni, és a lelke mélyén mindenki jó. Van, akinek mélyebb a lelke. :) Magunkban is illik eljutni oda, és a másikban is, mert attól vagyunk Emberek.

Babity Richárd Zöldkör